A második világháborút követően a szovjet fennhatóságú, szocialista blokkba tartozó országok mellett a szabad, piaci alapokra épülő és újjáépülő demokratikus berendezkedésű államok az integrációban, a közös cselekvésben látták a modernizáció kulcsát.
1950. május 9-én Robert Schuman francia külügyminiszter beszédében Jean Monnet elképzelései alapján javasolta Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság szén- és acélforrásainak egy új szervezetben történő egyesítését, amelyben a későbbiek folyamán lehetőséget kívántak biztosítani más európai államok csatlakozására is.
A német-francia közeledés úttörő intézménye lett az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), amelyet a „Hatok” - Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország írtak alá 1951. április 18-án Párizsban. 50 évre, az 1952. július 23-i hatályba lépésétől kezdődően. Az 1955. június 1-2. tartott messinai találkozón a hat ország külügyminisztere úgy döntött, hogy a gazdaság minden területére kiterjesztik az európai integrációt. Döntés született a nemzeti gazdaságok fokozatos egyesítéséről, a közös piac kiépítéséről – az ESZAK kereskedelmének teljes liberalizálása, a közösségi intézményrendszer és vámunió felállítása, és az atomenergia békés felhasználása mellett.
Szociális harmonizációról az egyik problémás területként a Val Duchess kastélyban 1956 júliusától kezdődő tárgyalásokon beszélntek érdemben először, ahol is felmerült az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia-közösség (EURATOM) terve. 1957. március 25-én Rómában írta alá a hat ország az EGK-t és az EURATOM-ot létrehozó szerződéseket, amely szerződések 1958. január 1-jén léptek hatályba.
Ugyan a Római Szerződésben számos szociálpolitikával foglalkozó rész jelent meg, komolyabb közösségi szintű előrelépés több mint egy évtizeden át nem született, mivel a szociálpolitikával kapcsolatos jogalkotást a tagállamok a szupranacionális cselekvés helyett nemzeti szinten, saját hatáskörükben kívánták tartani. A nemzeti szintű szociális jogalkotás védelmén túl ekkor még az a felfogás dominált, amely szerint a gazdaságélénkülés magával vonzza az emberek foglalkoztatásának és életszínvonalának növekedését, így pedig a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítését. Ezért is haladt a közösség jogalkotása olyan lassan, annak ellenére, hogy a Szerződés cikkei egyaránt foglalkoztak a foglalkoztatással, a munkajoggal, a munkakörülményekkel – a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvén keresztül, a szakmai képzésekkel, a szociális biztonsági rendszerekkel, a munkáltatók és munkavállalók közötti kollektív alkuval vagy a munkahelyi balesetek megelőzésével .
A nemzetek akkor még gyenge uniója ellenére 1945-től meglehetősen hasonlóan fejlődtek a szociális folyamatok, így például a társadalombiztosítás is. Érdemes itt említést tenni az 1950-es, 1960-as évek konvergencia elméletéről, amely szerint az ipari társadalmak egyre hasonlóbbak egymáshoz függetlenül azok politikai- gazdasági rendszereiktől, történelmi-kulturális hagyományaiktól. Párhuzamosan születtek és szorosan kapcsolódtak más elméletek is az előbbihez, például a modernizáció elmélete, vagy annak hirdetése, hogy a kapitalista és a kommunista országok ipari szervezete és társadalomszerkezete közeledik egymáshoz – egyre több és több hasonlóságot mutatva.
Az egységes piac tervének megjelenésekor egy új diskurzus indult, amely a termelési tényezők szabad mozgása és a gazdasági liberalizáción alapuló szabad versenyromboló hatását vizsgálta a szociális vívmányokra. Végeredményeként a tagállamok jelentős hányada úgy döntött, hogy szociálpolitikai lépésekkel kell ellensúlyozni a káros hatásokat, amely célt az Egységes Európai Okmányban lefektetett programokkal kívánták megvalósítani. Így jutottak el 1989 decemberéig, amikor is Strasbourgban – az Egyesült Királyság – kivételével aláírták a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi chartát, az ún. Szociális Chartát. A Charta a szociálpolitikai célok megvalósításáért szorosabb koordinációt írt elő a benne foglalt 12 fejezetben, amelyek a következőekről szóltak: Munkavállalók szabad mozgása, foglalkoztatás és bérezés, az élet-és munkakörülmények javítása, szociális védelem, gyülekezési jog és kollektív alku, szakmai képzés, férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód és bérezés, a munkavállalók döntésekben való részvétele és informálása, az egészségvédelem és munkahelyi biztonság, gyermekek és fiatalok védelme, idősödő személyek, fogyatékos személyek. A tagállamok a Szociális Charta elfogadása után a haladás jegyében a Szerződésbe bele kívántak foglalni szociális fejezetet is, a britek azonban ezt nem támogatták, így a tizenegy tagállam a Maastrichti Szerződéshez csak egy szociális politikáról szóló jegyzőkönyvet tudott csatolni, tartalmazva az ún. Szociálpolitikai Megállapodást. A jogalkotás mellett a közösségi szociálpolitika másik fő eszközéül a Közösség által az adott területeken, a tagállamoknak nyújtott támogatások szolgáltak. A „Hatok” már a Római Szerződésben határoztak egy szociális feladatokat ellátó közösségi alap felállításáról.Az Európai Szociális Alap (ESZA) így 1958-ban – a strukturális alapok közül elsőként megkezdhette működését.
A következő közösségi szintű szociálpolitikára ható nagy ugrás az integrációban a Nizzai Szerződés, valamint az Európai Szociálpolitikai Menetrend – az öt évre (2000-2005) szóló első szociálpolitikai program elfogadása volt. A Nizzai Szerződésben szerepeltek a bővítéshez teljesítendő intézményi reformok; megteremtette a nyitott koordinációs mechanizmus jogi alapját és megreformálta a közösségi szociális jogalkotás hatásköri szabályait.
Természetesen 2000-ben nem ért véget a közösségi szociálpolitika, de az új évezred új kihívásaira adott szupranacionális és nemzetállami szintű válaszokat már egy következő blogpost-ban vizsgálom.
Szolnoki Szabolcs @2012
források:
Ritter, Gerhard A.: Der Sozialstaat
Sorokin: Mutual Convergence of the United States and the U.S.S.R. to the Mixed Sociocultural Type
Lackner Zoltán: Társadalom- és szociálpolitika 1.
europa.eu
Egedy Gergely: Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe
mort.hu
euvonal.hu
Moldicz István Csaba: Az Európai Unió foglalkoztatáspolitikája és a közösségi politikák közötti kapcsolódások
