Kétségtelenül új világrend és gazdaságpolitikai korszak van kialakulóban, amelyek együttese új kihívások elé állítja az egyéneket magukat és a döntéshozókat egyaránt.

Kétpólusú világrend az Egyesület Államok és Kína regnálásával folyamatos törekvésben Oroszország megnyeréséért a másik vezető hatalom ellenében; a keresztény és iszlám világ szembenállása; a fejlettek és fejlődők közötti szakadék; észak és dél ellentéte; elhúzódó, új struktúrákat, mechanizmusokat, gyakorlatok teremtő gazdasági válság; globális klímaváltozás – csak néhány a napjaink világában már felismert és vég nélkül ismételt változások közül.

A következőekben a blog témájához, a foglalkoztatáshoz kapcsolódó új szakpolitikai trend rövid áttekintésére teszek kísérletet két részletben. 2010-től napjainkig a magyar foglalkoztatáspolitika fordulatát elemzem Orbán Viktor kormányfő 2012-es Arab-Magyar Gazdasági Fórumon tett bejelentése alapján:

„Úgy látjuk, új világgazdasági korszak küszöbén állunk, komoly kihívás áll most az európaiak előtt. Hasonlóan nehéz feladat, mint amivel Magyarország szembesült az átmenet idején. Úgy gondoljuk, újszerűek a kihívások, amelyekre nem lehet a régi módszerekkel válaszolni. Új gazdasági modellt kell létrehozni az eddigi jóléti európai modell helyett, ez pedig a munkaalapú társadalom. Nem welfare, hanem workfare society-t építünk Magyarországon".

Az Orbán Viktor által kihirdetett workfare society modellje csak számunkra, és a kontinentális Európa számára új. James Charles Evers, a Republikánus Párt vezető civil jogi szónoka 44 évvel ezelőtt, 1968-ban vezette be a szakkifejezést. Széles körben ismertté pedig egy évvel később, Richard Nixon amerikai elnök 1969 augusztusi televíziós beszéde után vált.

A workfare „magyar változatát” még nem vizsgálva fontos, hogy elsőként definiáljam a modell jelentését és megemlítsek néhány ezen elv szerint megvalósult programot.

Lényegét tömören összefoglalva elmondható, hogy a modellben az állami jóléti támogatások igénybe vételét fenntartani kívánó jogosultaknak bizonyos részvételi követelményeknek kell megfelelniük. Ezek a követelmények gyakran olyan tevékenységek kombinációiból állnak össze, amelyek munkavállalási esélyüket javítóak (pl.: képzés, rehabilitáció és munkatapasztalat) és úgy kerülnek meghatározásra, hogy a társadalomnak hasznosak, azzal közreműködőek legyenek (fizetetlen és alacsony bérezésű munkák).

Az workfare elvek általános programokon keresztül többek között Ausztráliában („kölcsönös lekötelezettség”) és Kanadában vannak jelen. Bevezetésüket számos fórumon megvitatták, a támogatói és elutasítói között jelentős véleménykülönbséget és vitákat generálva.

Hollandiában a workfare „Work First”-ként ismert, az egyesült államokbeli „Wisconsin Works” program alapjaira építkezve.

A gyakorlatban jellemzően két változatban él a workfare koncepció:

I: A foglalkoztatás közvetlen előmozdításáért létrehozott program, amely az egyént lekapcsolja a jóléti ellátásról és közvetlenül munkaerővé teszi.

II: A humán-tőke növelésének szándékával létrehozott program. Képzést és oktatást biztosít a jóléti ellátásokban részesülőknek.

A Harmadik Világban a hasonló foglalkoztattatáspolitikai koncepciók a vidéki szegénység enyhítésének céljából jöttek létre. A napszámosoknak államilag támogatott ideiglenes foglalkoztatást biztosítanak az évnek azokban az időszakaiban, amikor egy kevés mezőgazdasági munkaalkalom áll rendelkezésre. Példaként megemlíthető az indiai „National Rural Employment Guarantee Act (NREGA)”. Az NREGA évente 100 fizetett munkanapot kínál a támogatásra jogosultak számára a nyugati modellben ismert munkanélküli ellátás helyett.

A workfare fő célja a „nettó hozzájárulás” kitermelése a társadalomnak a segélyben részesülőktől. Leggyakrabban ez azt jelenti, hogy a munkanélküli embereket fizetett állásokba, a munka világába reintegrálják, ezzel párhuzamosan csökkentve vagy eltörölve a részükre folyósított jóléti kifizetéseket. Ezáltal bevételeik adókat termelnek.

A workfare pártolói azt is állítják, hogy amennyiben egy személynek friss munkavállalói tapasztalatai vannak – akár a belépés szintjén is, jobbak az esélyei a jövedelmezőbb, hosszú távú foglalkoztatottságra.

A „welfare-to-work” program célja a „szegénységi ciklus” megtörése, ahol a jóléti függőség életmóddá, életvitel szerűvé válhat. Természetesen a workfare résztvevői nincsenek megfosztva a munkavállalói jogoktól, azokat a teljes folyamat alatt fenntartják.

Néhány workfare rendszer célként fogalmazza meg továbbá a hozzájárulást a segélyben részesülőktől több, közvetlen módon. Ezek a rendszerek kötelezik a munkanélkülieket a közösségük számára hasznos munkák elvégzésére. A programok mögötti magyarázat kettős: egyrészt az adófizetők úgy érezhetik, hogy magasabb értéket kapnak a jóléti rendszer fenntartására befizetett pénzükért cserébe, amikor tapasztalják a segélyben részesülők értéket képviselő, hasznokat teremtő munkavégzését. Hasonló programok hozadéka számos országban a bevezetésükkel járó politikai népszerűség növekedés is. Másodszor a munkanélküli emberek munkahely-jellegű környezetbe helyezése megkísérel eleget tenni egy bizonyos érvelésnek, amely szerint a tartósan munkanélküliek előtt álló egyik legnagyobb akadály foglalkoztatásukban a közelmúltbeli munkavállalói tapasztalatok hiánya.

A kiépülőben lévő Orbán Viktor miniszterelnök által bejelentett magyar „workfare society” elemzése, létjogosultságának és várható eredményességi mértékének vizsgálata a blogpost második részében hamarosan megjelenésre kerül.

Folytatása következik...

Szolnoki Szabolcs @2012