A társadalom elöregedése és a vele járó kihívások jelentik az egyik legnagyobb problémát Európa számára. Sikeres alkalmazkodás esetén megfékezhetőek azok a folyamatok, amelyek számos sérülést okoznak mind a gazdaság, mind pedig a társadalom szöveteiben.

Fontos, hogy a reformok mélyrehatóak legyenek, és alapjaiban változtassák meg az elöregedéssel kapcsolatos gazdasági és társadalmi rendszereket, alrendszereket, az idősekről való gondolkodással egyetemben. Utóbbit a generációk közti súrlódások elkerülése miatt tartom fontosnak.

Politikai célként kell megfogalmazni a szolidaritáson alapuló egészséges viszony kialakítását és fenntartását mind helyi, mind pedig országos szinten. A generációk közti jólétért folytatott versengésen felülemelkedve egy egész életutat átfogó szemlélet kialakítását kell meghonosítani minden államban. A foglalkoztatáspolitika feszültségeit is enyhítené, ha minden ember számíthatna arra, hogy azonos elbírálásban és elosztásban részesülhet különböző életszakaszai alatt.

A nemzetközi színtéren is él a szociális aspektusú diszkrimináció tilalma. Jól példázza ezt az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) szakosított szerveként a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) által meghozott egyezmény, amely a foglalkoztatásból és foglalkozásból eredő hátrányos megkülönböztetés tilalmáról (1958) szól.

Az elöregedés gazdasági aspektusai közé tartozik a nyugdíjrendszerek fenntartásának drágulása, az egészségügyi és szociális ellátás költségeinek emelkedése, illetve a korosztályok közti – már korábban is említett igazságos elosztás kérdése. A függőség kialakulásának megelőzése, a társadalmi biztonság kiteljesítése és a rossz egészségügyi állapot elkerülése mind a politikák zászlaján kell, hogy szerepeljen. Különös nehézségeket okoz, hogy Európában, és azon belül az Európai Unió tagállamaiban is nagyok a különbségek, de ez az országok régiói között is elmondható.

A kor szerinti diszkrimináció megszüntetésének kívánalma pedig abból fakad, hogy az stigmatizáláshoz és kirekesztéshez vezet, továbbá bezárja az idős emberek előtt a gazdaságban való részvétel kapuit.

Európa szerte jellemzően igen korán hagyják el a munkaerőpiac világát a munkavállalók. Az aktív öregedés politikája folyamatban és nem életkorhoz, vagy eseményhez kötöttségben gondolkozik. Tehát a munkavállalásnak nem egy adott életkor betöltése, vagy a nyugdíjba vonulás vet véget.

Az Európai Bizottság 2011. szeptember 6-i javaslata alapján 2012 az „Aktív öregedés” európai éve lett. Célokként a kezdeményezés a jobb munkakörülményeket és munkalehetőségeket tűzte ki zászlajára az Európában egyre növekvő számú idős ember számára.

Aktív társadalmi szerepvállalásuk és az egészséges öregedés elősegítése rendkívüli mértékben hozzájárulhat az elöregedő társadalom káros folyamatainak enyhítéséhez. Az Európai Unió tagállamaiban 2012-től a 60 éven túli polgárok száma jelentős növekedést mutat majd – mintegy kétmillió főt évente a munkaképes korú népesség zsugorodása mellett. Az Együtt Egymásért Európában Egyesület publikációja szerint a baby-boom generáció nyugdíjba vonulásával – 2015-35 között várható a legnagyobb nyomás. Az aktív öregedésre olyan politikaként kell tekintenünk, amely esélyteremtő a idősek további munkavállalásához és egészségük megőrzéséhez. A jó gyakorlatok megosztásával és alkalmazásával a társadalmi gazdagság növekedni fog, a generációk közötti súrlódás pedig csökkenni.

Következtetésként levonható a folyamatos növekedés– az idősödő, de még az öregkort el nem érő egyének egyre nagyobb arányban vesznek részt a foglalkoztatásban. Európa egyik legkiterjedtebb szociális hálójával rendelkező országában, Svédországban az 55-64 éves korosztály 70 %-a volt aktív munkavállaló 2009-ben.

A munkaerőpiac elhagyásának átlagos életkorát áttekintő táblázat 2009-ben Svédországhoz 64,3 évet társított. Ez azt jelenti, hogy ugyan az 55-64 évesek nagy arányban vesznek részt a munkaerőpiacon, de az aktivitásukhoz képest hamar ki is lépnek onnan, nyugdíjazásuk után már kereső tevékenységet nem folytatnak. Más országok esetében is megfigyelhető, hogy közvetlenül nyugdíjas éveik előtt az emberek nagy része dolgozik, de a nyugdíjkorhatár elérésével szinte azonnal passzívakká válnak.

Az Európai Bizottság próbálkozásokat tett a tagállamok az irányú meggyőzésére, hogy nyugdíjkorhatáraikat a várható élettartamhoz kössék. Véleményem szerint ez nem járható út de ha mégis egy indexhez mérten lennének kötelesek az országok dönteni polgáraik öregségi nyugdíjának belépési küszöbéről, én a HLY-t (Healthy Life Years), azaz a várhatóan egészségben eltöltött évek mutatóját preferálnám.

Úgy gondolom, hogy a foglalkoztatáspolitikában létező problémákat, amelyeket a „megőszülő kontinens” okoz sokkal inkább lehetőségek biztosításával kell kezelni, semmint drasztikus és nem kevés egyén által elfogadhatatlan intézkedésekkel. Mélyreható változások történhetnek úgy is, hogy az öregedésre, mint beteljesülésre, és nem, mint az egyénekre és a társadalomra egyaránt leselkedő veszélyként gondolunk.

Az idősek számára nem csak a keresetet biztosító munkaalkalmak biztosítása a cél, hanem az önkéntes tevékenységekben való részvételük lehetővé tétele is. Így közvetetten hozzájárulnának a társadalmi gazdasághoz, és nagymértékben csökkenne a generációk közötti súrlódás, aminek alapja, hogy a fiatalabb, aktív munkavállalók tehernek érzik a 65 év feletti korosztályt.

Az idősek reintegrálása a foglalkoztatásba a társadalomnak, a foglalkozás- egészségügynek, a munkáltatónak, és elsősorban a munkavállalónak is új kihívást jelent. A munkavállalók munkaképessége, teherbírása koruk előrehaladtával változik, ezért minden esetben a körülményeket és a feladatokat egyéni testre szabással kell megállapítani. Megterhelésük között elkülöníthetünk magából a munkavégzésből, és a munkakörülményekből adódóakat, amelyek lehetnek pszichések, fizikaiak, vagy kóroki tényezők.

Mi vezetne az említett problémák eredményes kezeléséhez? Egy, a finn gyakorlathoz (későbbi blogpost) hasonló kifejezetten hosszú távú stratégiai szemlélet, amely már a 45. életévüket betöltött munkavállalókat is bevonná a programba – nem kizárólag az öregségi nyugdíjkorhatárt elérőkre koncentrálva – ezzel is erősítvén az életciklusokban való, preventív foglalkoztatáspolitikát.

Fontos elem lenne továbbá a hatékonyságot elősegítő komplex együttműködés kialakítása a mindenkori oktatásért, munkaügyiért, szociális ügyekért és egészségügyért felelős minisztériumok között. Ezáltal a foglalkoztatáspolitikai programok formálását az azokhoz szorosan kapcsolódó más dimenziókkal támogathatnák.

Példaként azért emeltem ki a finnek törekvéseit, mert számos kudarc és kutatás után követendő példát és jó gyakorlatokat mutatnak fel Európa számára. Más országokban is adoptálható lenne a foglalkoztatás jövőbeni megalapozása a korai nyugdíjazás elkerülése végett. A finn példához hasonlóan, ha az Európai Unió tagállamai nem is szüntetik meg, mindenképpen szigorítaniuk kell az előnyugdíjazási feltételeket. Ahogyan a finnek is felismerték az emberi erőforrások és a fenntartható fejlődés közti kapcsolatot, úgy számos más országban is együtt, és nem egymás ellenében kellene kezelni a pályakezdő és az idős munkavállalók munkaerőpiaci integrációját.

Szolnoki Szabolcs @2012

Források:

A. Walker: „Öregedés Európában – kihívások és következmények” In: Esély, 6. (1999)

Bokorné Szegő Hanna: Nemzetközi jog

ECOSTAT

Világgazdaság Online: Európa megőszül: A várható élettartamtól függne a nyugdíjkorhatár

Myles, John: Új társadalmi szerződés az idősekkel? In: Esély, 6. (2007)

Dr. Felszeghi Sára: Idősödő munkavállalók

Barakonyi Eszter: A munkavállalói aktív életkor meghosszabbításának lehetséges eszközei