Mérlegelvén a globalizációt akár optimisták, akár pesszimisták vagyunk, a jövőkép felvázolásában kijelenthetjük, hogy folyamat sokkal inkább növeli, semmint csökkenti a szociális egyenlőtlenségeket, ráadásul tovább rontja a felzárkózási esélyeket.

A jóléti állam válságát számtalan kutató és politikus már több évtizeddel ezelőtt megjósolta. A 2012. évi jelenben sokkal inkább beszélhetünk holtpontról, mint hanyatlásról, vagy felbomlásról. Párhuzamosan a nemzetgazdasági teljesítménnyel -annak növekedésével, visszaesésével, illetve stagnálásával együtt alakul a jóléti állam sorsa – hiszen a jólét fejlődésének motorja mindig a gazdaság jó szereplése. A globalizáció szociális vetületét vizsgálva kijelenthetjük, hogy a folyamat a versenykényszer, a gazdasági növekedés és a kommunikációs forradalom ellenére erősítette az emberek közti egyenlőtlenségeket. Ahelyett, hogy egységesítette volna a Földet, mélyítette a szakadékot a különböző régiók között.

A globalizáció elsősorban a foglalkoztatás viszonyaira hat. Fekete vagy fehér bélyeget ragasztani a folyamatra nem lehet, hiszen számos előnnyel, ugyanakkor megannyi hátránnyal is jár. Egy biztos, kimaradni belőle rendkívül költséges (és lehetetlen). A kontinens országaiban az általános értékrend a munkavállalást, a sikert, előrelépést és gyarapodást írja elő követendő életútként. Hogyan igazodhat a társadalom a minél teljesebb foglalkoztatottsághoz és az elvárásoknak való megfelelés miként történhet meg, ha a népesség drasztikus fogyása összeurópai tendencia? Több országban az aktív munkavállalók csak a teljes populáció harmadát, néhol ötödét teszik ki. Mi történik a lakosság 80 %-ával, amely nem vesz részt a javak előállításában (rokkant, megváltozott munkaképességű, nyugdíjas, tanuló, munkanélküli stb.)? Túl azon, hogy jövedelemhiányt szenvednek, demoralizáltakká is válhatnak. Az érdemesültség érzése nélkül erősödik a devianciák megjelenésének, például a drogfogyasztásnak, bűnözésnek, öngyilkosságnak a valószínűsége.

A munkavégzésnek számos szerepet tulajdonítunk és a munkaparadigma válságának alapvető eleme, hogy alternatív identitás dimenzió még nem alakul ki helyette. Azon túl, hogy egy munkahely az anyagi létbiztonság alapja, meghatározza a felnőtt szerep kialakulását, a társadalmi státuszt és a szociális integrációt is. Fontos továbbá, hogy foglalkoztatva lenni egyenlő egyfajta képzésben, nevelésben való részvétellel is. A teljes foglalkoztatás ideáját a modern gazdaságok már kénytelenek voltak feladni. Belátták, hogy új társadalomszervezési elveket kell találniuk. Európa jelenlegi munkaerőpaci, foglalkoztatási modellje, amelynek kiindulópontja, hogy a munka a lét értelme súlyos válságba került.

A globalizáció folyamatában költségekkel jár a részvétel is, viszont az elzárkózásnál sokkal alacsonyabbakkal. Ezeket a globalizáció vesztesei, személyek fizetik meg. A globalizációba való belépés a hatékonyságnövekedéssel, racionális és magas színvonalú termeléssel, illetve a tőkejövedelem és profit mennyiségének növedékesével kecsegtet – számos munkahely kényszerű feláldozásával. Alapvetően három csoportot különíthetünk el - vannak rövid és hosszú távú vesztesek a rövidtávon vesztesek, hosszú távon nyertesek, és a rövidtávon nyertesek, de hosszú távon vesztesek mellett. Az első csoportot kell a szociálpolitikának kompenzálnia a globalizáció elfogadtatásáért, utóbbi kettőnek pedig áthidaló megoldásokat kell biztosítani úgy, mint az átképzés, a jövedelemszint és munkaerő-piaci várakozások ideiglenes fenntartása.

Azok számára, akiket a globalizáció kiszorít végérvényesen a munkaerőpiacról, lehetőséget kell biztosítani egy nem kizárólag foglalkoztatásra épülő társadalomban. Időszerű átgondolni, hogy a foglalkoztatás – életünk eddigi értelme meddig marad cél, és a jövőben mikor válik végleg csupán eszközzé?

A kompenzálás és a munkaparadigma megváltozása egymásból következő folyamatok – a csökkenő élőmunkaerő igényből fakadó állástalanok számára olyan alternatív tevékenységek biztosítása szükséges, amelyek helyettesítik, felváltják a munka társadalomban és az egyén életében betöltött szerepét, illetve érdemessé teszik őket a javakból az aktív dolgozókkal egyenlő mértékű részesedésre.

Fontos kiemelnem, hogy a fenti sorokban nem a lehető legteljesebb foglalkoztatás ellen érveltem, természetesen én is annak pártján állok. Csupán arra akartam rávilágítani, hogy azok számára, akiknek semmilyen lehetőségük nincsen a hagyományos munkaerő-piaci áramba való be-, illetve visszakapcsolódásra olyan alternatív foglalkozásokat kell teremteni, kvázi munkaalkalmakat, amelyek az aktív dolgozók és önmaguk számára is érdemessé teszik őket a forrásokból való kielégítő mértékű részesedésre. Ezek végeredményben valódi állásokká válnak – eddigi egyetlen különbség közöttük, hogy a tradicionális munkahelyek sorában nem találkozunk velük. Egyetlen egyszerű példát említek, amelynek a 2012-es „Aktív öregedés” európai éve („A tevékeny időskor és a nemzedékek közötti szolidaritás európai éve) miatt van aktualitása – a nyugdíjas, de munkaképességükben nem korlátozott személyek részvételét a gyermekfelügyeletben.

A társadalmi és gazdasági valóság feltérképezése után minden jobbító szándékú akár vallási, civil, vagy politikai közösség megfogalmazza fő kérdését önmagához, amely jelen esetben a következőképpen hangzik: „hogyan lehetne összeegyeztethető a szereteten alapuló kereszténység, Európa szellemtörténetének legmeghatározóbb vallása a globális versenyvallással?” A hívő ember szemszögéből Istent tekinthetjük az első „globalizátornak”, mivel a világot eredendően globálisnak alkotta meg. A Bibliában semmilyen utalást nem találunk még hasonló fogalmakra sem, az egyházi vezetők viszont reagáltak a globalizáció folyamatára. Tették ezt azzal a kijelentéssel, hogy az Egyház legősibb, és legalapvetőbb missziós feladatát a globalizációhoz kapcsolhatónak tüntették fel, magyarázatukban Máté-evangéliumának záró sorait kiemelve:

„A tizenegy tanítvány elment Galileába, arra a helyre, ahová Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. Jézus odament és azt mondta nekik: Nekem adatott minden hatalom a mennyben, és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében ... És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig!” (Mt 28, 16-20). A következő sorokban igyekszem válaszolni az imént feltett kérdésre.

Hiszek abban, hogy az elengedhetetlennek bizonyuló modernizáció fokmérője a hagyományos és a modern értékek ötvözése, amely egyvelegnek az adott ország civilizációs örökségére kell támaszkodnia. Társadalmi belső kohézió és stabilitás fenntartásakor a tradíció szerepe jelentős, és meglepetésünkre annál inkább igaz az állítás, minél inkább fel akarjuk gyorsítani a gazdaság fejlődését. További meghökkentőnek tűnő kijelentés, hogy a tradíció az innováció forrása lehet. Az iménti megállapításokat, amelyek a gazdaságélénkítést és az innovációt a tradícióhoz kötik, a második világháború utáni szocialista modernizációs modellek bukása is igazolja. A mindenre kiterjedő központi szabályozással a feudális rendiség felszámolásán túlmutatva a polgárok világának egyenlőtlenségeit is ki akarták iktatni. Vitathatatlan, hogy léteztek a rendszernek sikerei, de végeredményben nem tett többet, csupán transzformálta a háború előtti szegénységet. A hajdani uradalmak cselédei állami gazdaságok gyalogmunkásaivá váltak, az agrárproletárokból ingázó segédmunkások lettek,a szegényparasztokat pedig a termelőszövetkezetek és az iparvállalatok, mint betanított munkásokat szívták fel. Látható tehát, hogy a szegénység reprodukciója fék nélkül folytatódott. Sem az alsóbb osztály pozíciója, sem annak a többi osztályhoz mért viszonya a várt mértékben nem változott, ellenére a társadalmat homogenizáló törekvéseknek.

A fentiek tükrében napjainkban, Szent István hazájában az egyik legfőbb értékünk, hagyományunk a keresztény vallás, etika, erkölcs és gondolkodásmód. Szent István örökségét – aki több volt, mint államalapító, az „első magyar király”, illetve a keresztény magyar királyság létrehozója a törzsek szövetségéből kötelességünk ápolni, fenntartani. Korának egyetlen szakrális uralkodójaként olyan hagyatékot hagyott ránk, amely iránti tiszteletben és alázatban ildomos élnünk.

Továbbá nekünk, kereszténydemokrata – akár keresztény szociális, akár piacpárti érzésűeknek a legfontosabb feladatunk, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt az értékek megőrzése és a haladás között. Fontos megakadályoznunk a munka hagyományos szerepeinek feloldódását. Azok a tendenciák, amelyek a különböző foglalkozásokhoz tapadó hivatástudatok teljes megszűnését prognosztizálják megváltoztatásra szorulnak – megfelelő bérezéssel, pozitív kampánnyal, a megbecsültség érzésének mindennapos jelenlétével – hiszen mindannyian a társadalom szerves alkotóelemei, hasznos mozgatórugói, a társadalmi javak előállítói vagyunk státusztól, képzettségtől függetlenül.

Szolnoki Szabolcs @2012

Források:
Csáki Anikó – Ligeti György (szerk.): Minden másképp van (Dico Kiadó, Új Mandátum
Könyvkiadó,
Budapest, 2004)
-Dr. Koncz Lajos: Unió, globalizáció és az Egyház
-Egedy Gergely: A modernizáció válaszútján
-Dévényi Dóra: Szociálpolitika a szocializmus időszakában
-Galló Béla: Túléljük-e a globalizációt?
-Vobruba, Georg: Ellensége-e a globalizáció az európai szociális modellnek?